Wass Albert: Magyar karácsony az égben

Rating:	★★★★★
Category:	Other

Wass Albert: Magyar karácsony az égben

Aki meg nem tudott róla, ám tudja meg: hogy amikor lent a földön megszólalnak a karácsonyesti harangok, odafönt a Mennyeknek Országában a legeslegfiatalabb angyalka megráz egy fényes aranycsengőt. Erre a jelre a mennyei palota nagy szárnyas kapui maguktól megnyílnak s a

mennyország összes népe illő sorban betódul a hatalmas kupolaterembe, ahol várja már őket Jézus Király karácsonyfája. Mikor mindenki együtt

van már, akkor az Úr Jézus megadja a jelt s a kiválasztott szentek sorjában meggyújtják a mennyezetig érő karácsonyfán az emlékezés

gyertyáit. Nagy tiszteltetés ám a gyertyagyújtók sorába kerülni s fontos hivatal.

Mert ezen múlik, hogy kikről emlékezik meg a mennyország népe azon a

karácsonyon. Mikor aztán a gyertyák már mind égnek, akkor az Úr Jézus

intésére sorra járulnak az ég lakói a karácsonyfához s ki-ki ráaggatja a

maga imádságát. Ezeket az imádságokat aztán az Úr Jézus megáldja s szorgos

angyalok nyomban aláindulnak velök a földre, hogy szétosszák azok között,

akiknek szólnak. Ezek a soha sem hiábavaló, de mindig beteljesülő

imádságok a mennyek lakóinak ajándékai a földi emberek szamara. Így

ünnepelnek odafönt karácsonyt azok, akik közülünk eltávoztak, tudja azt

mindenki.

De ebben az esztendőben szokatlan dolog történt odafönt az égben. Már egy

héttel karácsony előtt hírvivő angyalok járták sorra a mennyország lakóit

s tudattak velök, hogy Jézus Úr parancsara ebben az évben magyar karácsony

lesz odafönt.

Ilyesmi még nem történt amióta világ a világ, hogy egyetlen nép javára

tartsák az ünnepet s méghozzá egy olyan kicsike, maroknyi nemzetet

tiszteljenek meg ezzel, mint a magyar. De Jézus Úr így látta illőnek s

helyesnek, s így is történt. Mikor aztán megszólaltak odalent a földön ma este a karácsonyi harangok, egy szeplős arcú, vézna kis angyalka, aki még egészen új volt odafönt, rendelkezés szerint kezébe vette a fényes aranycsengőt, hogy megadja vele a jelt. Azonban olyan ijedt és elfogódott volt szegényke a nagy

megtiszteltetéstől, hogy nyomban el is ejtette a csengőt, amiből aztán egy

kis bonyodalom származott. Padlót érve a csengő ugyanis élesen felcsengett

egyszer, amitől a szárnyas kapuk nyomban nyílani is kezdtek. Mivel azonban

a csengő nyomban el is hallgatott, a kapuk is abbahagytak a nyílást és a

kint várakozók számára csupán egy szűk kis rést hagytak, melyen keresztül

csak a soványabbja tudott beférni, a kövérebbje nem. Az újdonsült kis

angyalka pedig úgy megszeppent a maga ügyetlenségétől, hogy szégyenében

nyomban elszaladt s elrejtőzött a karácsonyfa lehajló ágai alá.

Az Úr Jézus, látva a bonyodalmat, maga vette föl a csengőt s megrázta jó

erősen, amitől nyomban szélesre tárultak a kapuk s a nép betódulhatott az

égi kupolaterembe. Jézus parancsára széles kört hagytak szabadon a

karácsonyfa körül az égi magyarok számára, akik utolsónak vonultak be,

ünnepélyes elfogódottsággal, hogy elfoglalják a megtisztelő helyet. Mikor

aztán mindenki együtt volt, az Úr Jézus megadta a jelt: gyúljanak hát ki

az emlékezésnek lángjai a magyar karácsonyfán!

Elsőnek ősz István király lépett a fához s néma méltósággal gyújtotta

rajta az első gyertyát. Sorra követték az Árpád-ház tagjai, Hunyadiak,

Zrínyiek, Rakócziak s a többiek mind, hosszú, hosszú sorban. "Pro

libertate," suttogta a Nagyságos Fejedelem s Petőfi Sándor keze

reszketett, amikor kinyúlt a márciusi ifjak emlékének gyertyája felé. S

rendre kigyúlt az egész magyar történelem s ott ragyogott pazar fényben a

mennyei palota közepén, egész világ csodálatára. S mikor már minden

gyertya égett a karácsonyfán, előlépett öreg Csikay Gyuri, esett vállú

hajdani kolozsvári cigányprímás, állához emelte kopott hegedűjét s felsírt

a húrokon a magyar "Mennyből az angyal. .." De olyan szépen, olyan

szívfájdítóan, hogy még az Úr Jézusnak is megkönnyesedett tőle a szeme, s

ártatlan kicsi angyalkák a háttérben csupa gyönggyel sírták tele a padlót.

Majd az Úr Jézus jelt adott megint s rangsor szerint István király lépett

oda elsőnek a fához, hogy felaggassa rá a maga ajándékát, földi

magyaroknak. Aranytekercsre írott áldásos imádság volt, súlya majd földig

húzta le a gyönge ágat. Szent László vitézi erejét, Zrínyi Miklós bölcs

megfontoltságát, Rákóczi Ferenc lelkes hitét s Petőfi Sándor lángoló

szívét aggatta a fára. Úgy megtelt rendre minden ág magyaroknak szóló

magyar imádsággal, hogy mire a más nemzetből valók sorra kerülhettek, már

csak úgy roskadozott a fa a tehertől.

Sok-sok időbe került, míg a mennyeknek minden lakója odajárulhatott a

karácsonyfa elé a maga ajándékával. Nemzet még ennyi imádságot nem kapott,

amióta világ a világ! Mikor aztán az utolsó imádság is rajta csüngött a

fán, az Úr Jézus megáldotta valamennyit, s míg a sok nép vonulni kezdett

újra kifele a szárnyas kapukon, szorgos kis angyalok nyomban hozzáfogtak,

hogy batyuba kössék a sok égi kincset s alászálljanak vele kicsi

Magyarhonba. Végül aztán már csak az égi magyarok álltak ott még mindig a magyar karácsonyfa körül, imába mélyülten. Az angyalok elhordták már az utolsó

ajándékot is, s a gyertyák is kezdtek csonkig égni, amikor az Úr Jézus

szeme hirtelen megakadt valami fehéren, a roppant karácsonyfa alsó ágai

között. Jobban odanézett s hát bizony egy kis angyalka köntösének a csücske volt az. Az újdonsült szeplős kis angyalka, aki elejtette az aranycsengőt, kuksolt ott még mindig nagy ijedten. Az Úr Jézus félrehajtotta az ágakat, s kézen fogva elővezette onnan a szeplős kicsi angyalt. "Hát te minek bújtál oda?" kérdezte tőle mosolyogva. "Restellem magamat" vallotta be a szeplős, "elfelejtettem volt azt a csengőt, lássa".

"Oh, hát te voltál az!" nevetett az Úr. "Ne búsulj semmit, megtörténik az ilyesmi mással is. De téged még nem láttalak itt eddig. Mi a neved? Honnan jöttél s mikor?" "Katika a nevem s Budapestről jöttem" felelte a vézna, szeplős kicsi angyal, "November negyedikén, Uram."

Néhány pillanatig mély-mély csönd volt a nagy kupolateremben. Az égi magyarok mind a vézna kicsi angyalkát nézték s valamennyinek könnyes volt a szeme. Aztán Jézus szelíd hangja törte meg a csöndet. "Isten hozott, Katika," mondta jóságosan, s keze gyöngéden megsimogatta a kis szöszke fejet, "aztán küldtél-e te is ajándékot Budapestre a tieidnek?" "Küldtem, Uram." felelte Katika s elpirult a szeplői alatt. "Aztán mit küldtél?" kíváncsiskodott az Úr Jézus, "szép ünnepi imádságot szüleidnek, kis testvérkéidnek?" A kicsi angyal kepe meg pirosabbra gyúlt. "Nem imádságot küldtem" vallotta be szégyenkezve. Az Úr Jézus igen nagyon elcsodálkozott. "Nem-e? Hát mi egyebet lehet küldeni innen?" "Kenyeret," felelte szepegve Katika, szép fehér égi kenyeret. Minden nap félretettem, amit nekem adtak itt. Hiszen én kapok még máskor is." tette hozzá bizalmasan, "S ha nem,

hát az se baj. De odalent Budapesten nincsen fehér kenyér, régóta már ..."

Mély, döbbent csönd volt, szentek, angyalok pisszenni se mertek. Hiszen ilyesmi még nem történt emlékezet óta, hogy valaki kegyes imádság helyett kenyeret küldött volna alá a mennyországból.

Aztán az Úr Jézus lehajolt s homlokon csókolta a kislányt. "Jól tetted, Katika," mondta halkan s lopva kitörölt egy tolakodó könnycseppet a szeméből, "sokszor a kenyér a legszebb imádság. Én is azt adtam egyszer az én népemnek, amikor lent jártam a földön. Kenyeret."

Valahol a meghatottan álló magyarok sorában egy öreg nagymamából kitört az elfojtott zokogás. Katika kitépte magát az Úr Jézus karjaiból, odafutott az öregasszonyhoz és két vézna karjával átölelte. "Ne sírj, nagymama," kiáltotta hangos, csengő angyalka-hangon, mely egyszeribe betöltötte az egész mennyországot, "apuék nem éheznek többet odalent! A mennyei kenyér, amit küldtem, meglásd, eltart sokáig!"

Az Úr Jézus mosolygott. S mosolyától, bizony, akár hiszik, akár nem: kisütött a nap Magyarország fölött